Hát, hol is kezdjük?
Június 25 – 28. -között rendezték Bonyhádon az Impulzív Dupla Ironman Világkupa futamot.
A távok: 7,6 km úszás, 360 km kerékpározás, 84.4km futás.
Az úszást a gunarasi uszodában, a kerékpár első 42 kilométerét Gunaras és Bonyhád közt országúton, majd a maradék 318 kilométert Bonyhádon egy 2.5 kilométeres (!) körpályán teljesítettük. Ami egy kicsit még nehezítette a dolgot, hogy a pálya egyik oldala egy kb. 1.2 kilométeres, 4%-os emelkedő volt. Ez első hallásra talán nem hangzik ijesztően, de ha 127 – szer kell megmászni, az már sok! Valaki kiszámolta verseny után, hogy az össz szint a bringán kb. 5000 méter volt! Az utolsó számot, a futást egy gyakorlatilag sík, 970 méteres körpályán kellett lenyomni, összesen 87 kört teljesítve.
A frissítés végig jó volt, és a segítők is megtettek mindent a versenyzőkért.
A versenyre 13 ország 36 ultratriatlonistája nevezett be. Sajnos később különböző problémák miatt páran visszamondták nevezésüket.
Kicsit szorongva értem Bonyhádra.
Nem éreztem késznek magam erre a megpróbáltatásra, és ahogy olvasgattam a többiek leveleit, úgy éreztem nagyon el vagyok maradva a felkészülésben.
Tamás Zsolték nagyon segítőkészek voltak, nagyon profi volt a szervezés. A versenyzők érkeztetésétől a szállásra kísérésig, a hiányzó utolsó kis apróságok beszerzéséig mindent megszerveztek, mindenben segítettek. Akinek a bringájával volt gondja, azt fuvarozták a szervizbe, vagy a biciklisboltba, akinek valamilyen futócucca maradt otthon, azt vitték Pécsre, vagy ahová kellett hogy be tudja szerezni a hiányzó kütyüket. Hála nekik, tényleg úgy érezhette magát az ember már a verseny előtt, hogy Ő egy igazi profi, kinek lesik minden sóhaját versenyen.
A versenyzőkkel csütörtökön, a doppingvizsgálaton, illetve a délutáni pályabejáráson találkoztunk először. Sok híresség volt a mezőnyben – Emanuel Conroux, Andreas Karal, Pascal Jolly, Uwe Schivon, és a többi külföldi menő, vagy a magyar Szőnyi Feri – mind olyanok voltak, akikről jól tudtam, hogy tapasztalt ultrások, és hogy velük nem lesz egyszerű tartani a lépést. Számomra a nagy meglepetés Brauer – Orbán Károly volt, aki még csak 22 éves, és mégis belevágott a duplába, annak ellenére, hogy ez nem a fiatalok sportja…
Péntek reggel aztán ellőtték a rajtot.
Úszásból a középmezőnnyel jöttem ki. A neoprén ruha ellenére sikerült egy kicsit kihűlni, ami nekem elég meglepő volt. Persze közel nyolc kilométer úszás után lehet, hogy nem kellett volna, ezen csodálkozzak.
A kerékpár első két órájában olyan vihar volt, hogy le akarták állítani a versenyt. Később elállt, de addigra kihűltünk, csurom vizesek és koszosak voltunk, úgy nézett ki az összes versenyző, mintha egy montiversenyen lennénk!
Bringán csak csodálkoztam micsoda tempót megy mindenki – persze ez nem egy 40 kilométeres időfutamhoz képest volt gyors, csak a távhoz képest tűnt annak. Mindenesetre engem szinte végig csak előzgettek-körözgettek, ami a rövid körpálya miatt sokkal jobban megviselt lelkileg, mint ahogy egy normál bringás pályán (ahol mondjuk, csak három kört megy az ember) megviselt volna. Azzal bíztattam magam, amivel Nagyatádon szoktam – aki így siet bringán, azzal még úgyis találkozunk a futópályán, mikor már nem lesz ilyen gyors….
A kőrözés miatt úgy tűnt, soha nem fog véget érni a bringa! A táv második felében egyszerűen nem akartak fogyni a körök, úgy éreztem, életem végéig fogok ott kőrözni. A nézők nagyon sokat segítettek, nem csak a célterületen, hanem majdnem az egész pályán szinte egész éjszaka kint volt a tömeg, kiabáltak, szurkoltak, a gyerekekkel pacsiztunk, nagyon sokat segítettek a monotónia megtörésében!
Mikor sikerült végre leszállni a bringáról, és elindultam futni, az valami csodálatos érzés volt! Csak az tudja elképzelni, aki már ült 15 órát a nyeregben, két óra úszás után! Ekkor a 12-13.-helyen álltam. Bíztam benne, az erős bringa után sok versenyzőt tudok majd megfogni a futáson… A lábaim olyan könnyen mentek, hogy azt szinte el se hittem, a rendezők szóltak is, vegyek vissza, mert elfutom magam. Én meg visszakérdeztem, mennyire van az első? Hát, hallottam pár kétkedő hangot a háttérből, hogy kicsit sokat gondolok magamról,meg hogy futok majd még lassabban is…
Aztán az első futókilométerem 4:57-es volt, az első tíz se volt sokkal lassabb, aztán a következő tíz sem – szóval futáson sikerült azt hoznom, amit szerettem volna. Mikor túljutottam a félmaratonon, páran kezdtek felfigyelni a futásomra. Mikor elértem a maratont, már egész sokan szurkoltak nekem. Aztán az utolsó 15 – 20 kilométeren olyan fantasztikus bíztatást kaptam a nézőktől és a segítőktől, hogy ha akartam volna, akkor sem tudok megállni!
Az utolsó tízegynéhány körben végig velem futott Kremmer Zoli is, a verseny egyik szpíkere, igyekezett tartani bennem a lelket, és próbált kicsit visszafogni, hogy ne az utolsó kilométereken fussam el magam. Az utolsó pár körön már végig dörgő taps és éljenzés fogadott a célutcában, igazi sztárnak éreztem magam, hála a bonyhádiaknak. Az utolsó körömben felhívott Dr. Herr Gyula is, a nagyatádi Extrememan főszervezője, hogy gratuláljon.
Aztán valaki a kezembe nyomott egy nemzeti színű zászlót, amivel végigfutottam az utolsó kört. A cél előtt pár méterrel várt a párom Edó és a kislányunk Petra, végül együtt futottunk be. Én úgy könnyeztem, mint egy gyerek, szegény kislányom meg úgy bömbölt, mintha a haját húznák, mert megijedt az ünneplő tömegtől.
Igazából még az utolsó pár körön sem hittem el, hogy beérek. Azt meg végképp nem, hogy én leszek a Magyar Bajnok! Szőnyi Ferivel és Brauer-Orbán Karcsival szinte az utolsó pillanatig csatáztunk, nagyon keményen megkergettek! Végül Ők ketten együtt futottak be, a Magyar Bajnokságban a második-harmadik, a világkupában pedig a hatodik-hetedik helyen.
Másnap az eredményhirdetésen sem bírtam megállni, a dobogón állva nekiálltam sírni. Azt sem hittem el igazán, hogy beérek a célba, olyan hosszú volt a táv, erre most én vagyok a legjobb magyar! Ráadásul olyan futóidővel, ami a rendezők, és a többi versenyző szerint is a világ egyik legjobb ultratriatlonos futójává tett egy csapásra – a győztes, Matej Markovics és a harmadik helyezett Emanuel Conroux is elég hitetlenkedve nézték a futó részidőimet, amiért még köszönetet kell mondjak Zemen Jánosnak, a futóedzőmnek, és persze a segítőimnek, Fülöp Szilvinek, és Edónak a páromnak, akik az egész verseny alatt lesték az igényeimet.
És persze nagy nagy köszönet a bonyhádiaknak, rendezőknek és nézőknek egyaránt, akik fantasztikus hangulatot varázsoltak a versenyre!
És persze köszönet a támogatómnak, a Decathlonnak, akiktől az AG2R csapat egyik pro tour versenyekre készült bringáját kaptam az idei versenyzéshez, Dedacciai integrált nyeregcsöves karbon vázzal, Campa Record szettel, és Campa Shamal Ultra kerekekkel!
Mégegyszer:
Köszönöm szépen a lehetőséget a bonyhádi rendezőknek!
Köszönöm Tamás Zsoltnak, Baranyai Andrásnak, Ogre bácsinak,Máté Rékának, és annak a sok embernek, akinek még a nevét sem tudom.
Köszönöm – a többi versenyző nevében is – a bonyhádi közönségnek a folyamatos szurkolást, bíztatást, ünneplést.
És a versenyzőtársaknak ezt fantasztikus versengést, ahol bizonyságot tettek kitartásból, emberségből!
Aki nem volt ott, nem is tudhatja….
Szóval jövőre jönnie kell!!!
Legutóbbi hozzászólások