Stefan Zetterström beszámolója a Commitment Dupla Ironman Világbajnokságról

Péntek reggel 6:30-kor szállok buszra Bonyhádon az úszóverseny helyszíne, Dombóvár-Gunaras felé. Az ég fenyegető fellegekkel teli, esik néhány csepp eső. A busz mellett egy férfit látok, aki nem olyan magas, mobiltelefonon beszél, körbeinteget és mutogat. Ő Tamás Zsolt. Nem mindenki tudja, hogy ő ezen a versenyen nem versenyez, és ha kicsinek is látszik, nagy a szíve, az ereje, a motiváltsága, törődik másokkal, és reménykedik a mi sikerünkben, illetve a rendezvény sikerében. Ezért mindenki másnál nagyobb, azok közül, akiket ismerek.

Figyeltem őt a nyitóünnepségen, a versenyen és a verseny után. Akárhányszor láttam, mindig az volt az érzésem, hogy szerencsés vagyok, amiért az általa szervezett rendezvényen részt vehettem. Amikor ő, a közönség és a többi fantasztikus szervező ovációval fogadta a versenyzőket a verseny végén, a szemem megtelt könnyel. Győztesek és célbajutók vették körül a színpadot, de a legjobban Tamás Zsolt örült. A verseny végén vitathatatlanul ő lett a győztes.

Elindult a busz Dombóvár felé. A kék ég alatt úsztam, amíg a kerékpározásra készültem. Kerékpáromat már korábban a ideszállították a szervezők. Minden szervező minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen nekem és másoknak, akik ott voltak a Bonyhád-Dombóvár dupla ultratriatlon világbajnokságon.

Miközben kigördültem az utcára, egy motorkerékpáros kísért. Nem tudtam eldönteni, valóság-e, hogy saját kísérőm van. És valóság volt! A motoros hatalmas volt, fekete csizmát, fekete bőrnadrágot, fekete sisakot viselt, száját és orrát piros-fehér kendőbe csomagolta. Kissé ijesztőnek látszott. Valójában egy angyal volt. Úgy vigyázott rám, mint egy gyerekre. Valahányszor megelőztem egy versenytársamat, azt mondta: „gut", és felfelé mutatott a hüvelykujjával. Vele nagyobb biztonságban éreztem magam ott kinn az úton , mintha egy tankban ültem volna. Amikor megérkeztünk Bonyhádra, azt mondta nekem: „thank you". És fejet hajtott. Úgy éreztem magam, mint egy királyi méltóság. A magyarok mások.

Elkezdtem a visszaszámlálást 73 körtől. Az utcákon mindenhol voltak emberek, akik éjjel-nappal bíztattak és tapsoltak. Egy különleges nézőre jól emlékszem. Amikor a városból kifelé a tágas mezők felé pedáloztunk az emelkedőn felfelé, egy széken ülő idős hölgyet láttunk. Egyedül volt, fejkendőt viselt, és amikor elhaladtam mellette, tapsolt és kiabált valamit magyarul. Azt gondoltam, a következő körnél már nem lesz ott, de mégis ott volt. Ugyanazt megismételte minden körnél, amíg csak be nem sötétedett. Több mint ötvenen róttuk egymás után a köröket, és azt hiszem, minden versenyzőnek ugyanígy szurkolt. Lehet, hogy több mint ezerszeresen bíztatott minket?

Néha elgondolkozom azon, melyikünk tette a legnagyobb erőfeszítéseket: mi mint versenyzők, a körülöttünk lévő emberek, a szervezők, a bonyhádi szurkolók vagy a segítőink.

Ébren és mozgásban vagyok 38-40 órája. De ugyanígy vannak a segítőink is, néhányan a közönségből (úgy tűnt), valamint a szervezők. Tamás Zsolt valószínűleg már április óta nem alszik. Segítőink, a szervezők és a közönség nélkül semmit nem érnénk. Ez az, amit biztosan tudok.

Péntekről szombatra virradó éjjel teljes sötétség és csend volt. Svédországban, ahol lakom, június végén nem sötétedik be. Nincs szükségünk világításra. Szeretek sötétben kerékpározni. Kémleltem az eget, és imádkoztam, hogy ne legyen eső. Az imádság használt is. Csak nagyon kevés eső volt.

Kb. éjjel kettőkor szálltam le a kerékpárról futásra készen. Tamás Zsolt azt mondta: „szuper", én pedig mosolyogtam. Kérdezte, kérek-e masszázst, de nem kértem. Belefutottam az éjszakába. Csak 66 kör, és akkor kérek masszázst.

A közönség, a szervezők és a segítőink bíztatták a versenyzőket, én pedig köszönetem jeléül megpróbáltam mindenkire mosolyogni. Felkelt a Nap, és új nap kezdődött Bonyhádon.

Bíztattam versenyzőtársaimat, bíztattam Adrian Brennwaldot, aki kedves és szerény ember. A neulengbachi versenyszervezők, Manfred és Diana Zöllner pedig engem bíztattak. Kettejüket különösen a szívembe zártam. Neulengbach-ban (Ausztria) történt 2009-ben, amikor először vettem részt ultratriatlon versenyen. Olyan fáradt és olyan boldog voltam, amikor éjjel átléptem a célvonalat. Fantasztikus segítőm, Gisela Lindoff, aki el szokott kísérni a versenyekre, mondta arról a pillanatról, amikor Manfreddel összeölelkeztünk a célba érés után: „Soha nem láttam még ilyen nagy baráti szeretetet két férfi között!"

A színpadról ezt mondtam a közönségnek: „Ich bin ein Neulengbacher!"

Sajnos, az idei neulengbachi versenyre nem tudtam elmenni, mert aznap volt a legjobb barátom esküvője Svédországban. Lesz még alkalmam Neulengbachban versenyezni.

Az utolsó kört szombaton 15 óra körül tettem meg Bonyhádon, 30 óránál kevesebbet futva. Versenyzőtársaim ünnepeltek, az óra 29:58:14-nél állt meg, és 17. lettem. A helyezésem nem is fontos, az életérzés és a bajtársiasság a versenyzők, a szervezők, a segítők és a bonyhádi szurkolók között jelentett számomra mindent.

Elmentem masszázsra. Elaludtam, mint mindig a masszírozó padon. Boldogan ébredtem, és mentem a szállásomra, hogy tovább alhassak.

21 órakor visszamentem a versenyközpontba, hogy segítsek Thomas Sjölander barátunk álmának megvalósításában, azaz abban, hogy legfeljebb 36 óra alatt lépje át a célvonalat. Nagyon fáradt volt, és mindent beleadott, hogy teljesítse a köröket. Szemerkélt az eső, és bár már éjfélre járt az idő, a bonyhádiak ott szurkoltak Thomasnak és Paolo Della Patronának (aki ugyan már túl volt a maximális időn, de nem adta fel). 00:31-kor Thomas álma valóra vált: utolsóként átlépte a célvonalat 35:31 időeredménnyel. Nem szeretett volna csalódást okozni a még ott lévő szurkolóknak, és nem adta fel. Mindent beleadott, hogy álmát valóra váltsa, és mert mi ott vártuk.

A díjkiosztó ünnepségen hosszan búcsúztunk és köszönetet mondtunk Tamás Zsoltnak és a többi szervezőnek, a csodálatos bonyhádiaknak, versenyzőtársainknak és segítőiknek. Sokan kértek autogramot tőlem és a többi versenyzőtől. Ez lett a másik körbejárás. Én is kérek autogramot mindannyiotoktól, akik ott voltatok, és nem kértetek tőlem semmit. Le kellett volna szállnom a kerékpáromról az emelkedő végén, és oda kellett volna mennem a széken ülő hölgyhöz, hogy autogramot kérjek tőle. Ő is egyike volt azoknak, akik lehetővé tették, hogy befejezzem a versenyt.

Köszönöm nektek, bonyhádiak és köszönöm neked, Tamás Zsolt! Mindannyian nagyon büszkék lehettek.

Stefan Zetterström (Stockholm, Svédország)

A világbajnokság és a magyar bajnokság végeredménye: