Elég merész döntés volt részemről, amikor a New Orleans 70.3-as verseny helyett a Samui Triathlon-t választottam. Az előzetes nevezésekből már látszott, hogy lesz egy-két nagy név. Ettől függetlenül bevállaltam a 3 napos utazást Phoenix-ből egy – Bangkok-tól egy órára található – kis szigetre. Az tény, hogy a pálya – az időjárási körülményekkel kiegészítve – nem könnyű, és az előzetes várakozásommal ellentétben mindenki itt van, aki csak lehet.
Kicsit részletesebben: az úszás 4000m, ami önmagában is hosszú (2 kör), de ráadásul “nagyon” meleg a víz, kellemetlenül meleg, legalább is itt a part mentén, ahol edzhettünk. A kerékpározás másfél kör (122 km), enyhén emelkedős, habár van egy-két kemény és nagyon hirtelen emelkedő. Az út minőségére nem tudok mit mondani. A nagyatádi kerékpáros pálya egy tüköraszfalt ehhez képest. Van néhány kilométer frissen aszfaltozott rész is, de nagyon kevés. A futás (30 km) időnként a kerékpározással párhuzamosan halad, néhol lemegyünk kisebb erdei utakra, ami engem nagyon a dzsungelre emlékeztet (eddig csak TV-ben láttam ilyet).
Az ellenfelek között található Faris Al-Sultan, Dirk Bockel, Cameron Brown, Marino Vanhoenacker és még sokan mások.
Egyébként a sziget és a hotel nagyon szép, de az utakon nagy a káosz, amihez a baloldali közlekedés is hozzájárul. Az időjárás elég durva, mivel éjjel is 26-27 Celsius fok van, nappal pedig 34-46 fok, amit keményen megfejel a magas páratartalom.
Magamról röviden csak annyi tudok írni, hogy egészséges vagyok, készen állok erre a versenyre, de azt is tudom, hogy miért vagyok itt, és mi a feladatom. Egyértelmű, hogy a kemény mezőnytől függetlenül nem végezhetek az 5. helynél hátrébb. Előzetesként szerintem ennyi elég lesz.
Helyi idő szerint 7:25-kor indulunk, ami azt jelenti, hogy otthoni idő szerint vasárnap kora délelőtt ezen is túl leszünk. Azért a többes szám, mert ha kemény versenyről van szó, akkor ezt a mókát Csomor Erika sem hagyhatja ki.
A verseny:
Ez egy őrült verseny volt. Előreláthatóan nem fogok visszatérni ide. Reggel minden a tervek szerint történt, és eljött a rajt pillanata. Mivel mindenki határozatlan volt (főleg a szervezők) ezért mindenki a hawaii legális úszóruhát kapta magára, így tettem én is.
Sajnos a rajtnál annyival gyorsabban kezdtek ellenfeleim, hogy nem volt esélyem elúszni velük. Ráadásul olyan meleg volt a víz, hogy majdnem megfőttünk benne. Technikailag jónak éreztem az úszást, de a hátrányom elég tetemes lehetett (nem tudok időket). Igazából normális esetben nem lenne ezzel gond, de most halmozottan hátrányos helyzetbe kerültem.
A kerékpáros pályán végig egyedül mentem 125 km-en keresztül, de hogy! Próbálták nekünk biztosítani az utat, de ez itt lehetetlen. Gondolom a mezőny eleje, és a nagyobb csoportosulások könnyebb helyzetben voltak, de én egymagamban nagy sz@rban voltam.
A lényeg, hogy legalább tíz alkalom volt, amikor a halállal kellett farkasszemet néznem, de túléltem.
Az útminőség kerékpározásra alkalmatlan. Ráadásul a frissítőállomások, amik 20-30 km-re voltak egymástól, kritikán aluliak voltak. Egy ember adott fel vizet, egy izotóniás italt, és egy kólát. Egyhelyben állva, tehát ha nem sikerült elvenni, akkor így jártam. Persze az útminőségnek köszönhetően a fele kulacsom, és kajám egy része is kiesett, – még szerencse, hogy sok kaja volt nálam – de az utolsó 30 km-en már nem voltam ilyen szerencsés. A tartalék innivalóim elfogytak, és be kellett osztanom 3-4 dl vizet, körülbelül 45 fokban, aszfalton.
Ennek meg is lett az eredménye. A futásra teljes menetfelszerelésben indultam ki. Felpakolva géllel, kulacsövvel és a kezemben is volt egy kulacs, hogy a lehető leggyorsabban pótoljam a folyadékot. Sajnos ez a folyamat nagyon elhúzódott. A futás első 15 km-ben az első pár kilométert kivéve, csak vánszorogtam. A szisztematikus és intenzív frissítésnek köszönhetően a futás második felére észhez tértem, persze csak a körülményekhez képest. Nagyon durva volt a dzsungelben kb. 45 fokban futni. Végül a 10. helyen értem célba, aminek csak azért örültem, mert véget ért ez a kihívásokkal tűzdelt verseny. Egyébként az 5. helyezettet éppen óvják az úszómeze miatt, majd meglátjuk, nekem csak jobb lenne, én sem vettem fel a másik úszómezemet, mert ettől tartottam.
Összességében örülök, hogy ilyen szép helyen lehetek, lehetséges, hogy még visszatérek ide, de valószínűleg nem versenyezni. Örülök, hogy egészséges vagyok, – főleg, hogy a gyomrom jól viselkedett – és érzem, hogy erős vagyok, már csak az a kérdés, hogy melyik versenyen tudom ezt maximálisan megmutatni. Reményeim szerint a négy hét múlva soron következő Texas Ironman lesz az, ezután az ottani időjárás kedvemre való lesz.
Pár szót Csomor Erikáról is. Egy nagyon jó bolyban úszott, de sajnos mivel belőle kicsit többet vett ki ez az úszás, mint az ellenfeleiből, elpepecselte az időt, és nem tudott visszazárkózni. Ettől az 5-6 fős csoporttól kb. 7 perc hátrányt szedett össze, miután Ő is végig egyedül küzdött a kerékpáros pályán a körülményekkel és a hőséggel. Így egy stabil, de biztonsági futással a 6. helyen végzett, ami nem rossz, de bosszantó, hogy nem tudta kihasználni a jó úszóboly adta lehetőséget. Jól érzi magát és már tervezi a következő versenyeket, csak úgy Erikásan.
Mindenkinek köszönöm a szurkolást, remélem, hogy hamarosan egy top eredményről is beszámolhatok.
Legutóbbi hozzászólások