«

»

jan 17 2018

Atétika: Márton Anita – SOKAN MONDTÁK, HOGY NEM LESZ BELŐLEM SEMMI

Fiatalabb koromban nagyon sokan mondták, hogy nem lesz belőlem semmi. Hogy nem lesz belőlem nemzetközi szintű versenyző. Hogy megrekedek majd 17 méternél. Csak, mert alacsony vagyok. Később, amikor meg már stabil résztvevő voltam a világversenyeken, jött az, hogy én úgysem állhatok majd fel soha a dobogóra. Nagyon örülök, hogy végül sikerült rácáfolnom ezekre az állításokra.

Juniorként egyáltalán nem voltam jó versenyző. Mindig kiváló állapotban érkeztem a nagy világversenyekre, általában nagyon jól löktem a megelőző hetekben, a kisebb versenyeken, de aztán, amikor igazán kellett volna, a fontos pillanatokban, mindig elvéreztem. Méterekkel maradtam el attól, amit éppen akkor tudtam. Egyszerűen képtelen voltam kihozni magamból azt, ami bennem volt. Ott álltam fizikálisan kirobbanó formában, mégis legtöbbször a selejtező jelentette a végállomást.

Én magam sosem éreztem, hogy izgulnék. Viszont azok, akik kívülről láttak engem, mindig azt mondták, hogy olyan vagyok a pályán, mint aki azt sem tudja, merre van arccal.

Talán a 2013-as moszkvai vb volt a fordulópont, ahol ugyanígy jártam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. 18.50-18.60 körül tudtam lökni akkor, és 18.20 volt a selejtezőszint a világbajnokságon. Ehhez képest 17.20-szal valahol a 22. hely környékén zártam a selejtezőben.

Ezek után többen javasolták, hogy keressek fel egy sportpszichológust. Először ellenkeztem, mert nem éreztem, hogy szükségem lenne rá, de szerintem az elején mindenki így van ezzel. Hamarosan azonban megismerkedtem Balassa Leventével, aki egy kiváló szakember, és rövidesen megváltozott a véleményem a dologgal kapcsolatban. És el is kezdtük a közös munkát.

A mentális tréning technika volt az a módszer, amit megtanított nekem, és ami aztán később óriási segítséget nyújtott a versenyek során. Képessé váltam arra, hogy kontrollálni tudjam saját magam versenyzés közben. Megtanultam egy kicsit befelé fordulva végiggondolni a szituációt, amiben éppen vagyok, a mozgást, amit el kell végeznem, és ezáltal teljesen a feladatomra tudtam koncentrálni. Ezt olyannyira sikerült begyakorolnom, hogy most már pillanatok alatt meg tudom csinálni.

MTI Fotó: Bodnár Boglárka

A technika segítségével le tudtam egy kicsit lazulni, és el tudtam azt érni, hogy végre arra összpontosítsak, amire kell. Előtte az volt ugyanis a legnagyobb probléma, hogy mindenre figyeltem, csak arra nem, amire kellett volna.

Nem tudtam kizárni a külvilágot a versenyeken. Minden elvonta a figyelmem. Az ellenfeleim, a közönség, minden. Meg kellett tanulnom, hogy saját magammal foglalkozzak, a saját versenyemmel, és ne a többiekkel. Ne azzal, hogy mit lökött a Valerie, vagy, mit lökött a kínai lány, hanem azzal, hogy velem mi van, hogy nekem mi a dolgom.

A mentális tréninget folyamatosan alkalmazom, versenyidőszakban napi szinten. De a téli időszakban is, hisz ez a módszer nem csak arra jó, hogy a versenyszituációt kezelni tudjam, hanem ebben az ún. alfa-állapotban mozgást is tudok rögzíteni a felkészülés során. Ez olyan, mint egy kis videófilm, lehet tekergetni előre-hátra, gyorsítani, lassítani. Amikor például nagyon nem áll össze technikailag egy mozdulat, akkor ennek a módszernek a segítségével ki lehet kockázni a problémás részt, és ki lehet javítani. Utána pedig ezt szépen lassan át lehet ültetni a fizikai valóságba is. Ilyenkor látom saját magamat kívülről, szinte érzem, ahogy elvégzem a mozdulatot. Az pedig a legjobb visszaigazolás, amikor megtapasztalom, hogy a gyakorlati megvalósítás során is működik a dolog. Hisz mégiscsak ez az egésznek a lényege, ezért csináljuk.

Ami pedig a versenyeket illeti, ott már nem a technikai dolgok kijavításán van a hangsúly. Akkor már az a cél, hogy egy kicsit lenyugtassuk a szervezetet, hogy például könnyebben el tudjak aludni, hogy ha izgatott vagyok, és, hogy maga az alvás pihentetőbb legyen. Hogy felkészültebben vágjak neki a versenynek.

Maga a technika úgy néz ki, hogy lecsukom a szemem, és utána képzeletben végigjárok 5-6 különböző fázist. Ellazulás, elnehezedés, átmelegedés, így indul a meditáció. Aztán van egy olyan rész, amikor a szívre kell figyelni. Éreznem kell, ahogy áramlik bennem a vér és dobog a szívem. Ezt követően a légzésre fókuszálok. Majd gyomortájról kiindulva, ahol van a napfonat, érzem, ahogy szétárad a melegség az egész testemben. Illetve van még az ún. homlok hűvöse fázis, amit én ahhoz szoktam hasonlítani, mint amikor télen az ember nekinyomja a homlokát a jéghideg ablaküvegnek. Ez egy nagyon jó érzés. Mire végigmegyek ezeken a fázisokon, addigra teljesen lelazulok. Ezután jön az a bizonyos videózás, amikor elképzelem és átélem a mozdulatsorokat, és aztán ebből az egészből a végén nagyon frissen fel lehet ébredni.

Ez a lelazulós rész ma már kevesebb, mint egy perc alatt megy, de ez is, mint minden, rengeteg gyakorlást igényelt és igényel a mai napig.

Először csak egy elemet tanultunk meg, aztán, mikor az már ment, hozzátettük a következőt, majd az összes többit. Eleinte kb. 25 percembe telt végigérnem a fázisokon, de aztán ezt fel kellett gyorsítani, hisz a versenyeken nem áll rendelkezésre ennyi idő. Több hónap is eltelt, mire elsajátítottam ezt a technikát. Ez idő alatt szorgalmasan és kitartóan gyakoroltam.

A 2014-es év volt az áttörés, ekkor kezdett beérni a dolog. Amikor a fedett vb-n hatodik voltam, a zürichi Eb-n pedig bronzérmes lettem. Nem is csak a helyezések szempontjából volt mérföldkő ez a két verseny, hanem azért is, mert mindkét alkalommal egyéni, illetve országos csúcsot löktem.

Ezután beindult a henger. Sorra jöttek a világversenyek, melyeken szinte mindig meg tudtam lökni életem legjobbját. Ez nyilván önbizalmat ad, hisz, ha az első néhány sorozatban nem is jön össze a nagy eredmény, tudom, hogy van bennem tartalék az utolsó egy-két lökésre is. Mindez mostanra akár terhet is jelenthetne, hisz a várakozások megnőttek velem kapcsolatban, és az utolsó nagy lökést a közvélemény szinte már el is várja tőlem. De ezt is megtanultam kezelni a módszer segítségével. Tudom, hogy nem változik semmi, ha esetleg nem sikerül egy verseny. Az igazán fontos dolgok biztosan nem. A családom, az edzőm, ugyanúgy szeretnek utána is, nem ezen áll vagy bukik minden. És azt is tudom már, hogy mindig van másik lehetőség. Az ember mindig kap egy újabb esélyt, amivel ismét megpróbálhat élni. Csak rajta múlik.

Márton Anita és Eperjesi László

Eljött 2016, és eljött a riói olimpia. Ez volt ám a lehetőség. Az esély azonban egyáltalán nem nyomasztott, sokkal inkább inspirált engem. Az volt a célom, hogy pontszerző legyek. Az előzetes világranglista alapján is ez tűnt reálisnak, hisz, ha jól tudom, a nyolcadik helyen álltam. De a szezont látva, úgy gondoltuk, hogy ha sikerül megjavítanom az országos csúcsot, ahogy a korábbi években, akkor benne lehet akár egy érem is. Tudtam, hogy ott vagyunk jó páran közel azonos szinten, így várható volt, hogy a végeredmény nem múlik majd sokon.

Előző este könnyen el tudtam aludni. Én inkább a verseny napján vagyok izgulós típus, előtte nem annyira. De egyébként ez a technika arra is jó, hogy ki tudjak kapcsolni, bele lehet ugyanis aludni simán ebbe a meditációba, és másnap nagyon kellemesen, pihenten lehet ébredni.

Elég korán kellett kelni. Előző este már nagyjából összepakoltam a dolgaimat, úgyhogy csak elmentem reggelizni, felkaptam a cuccomat és indultunk ki a selejtezőre. 18.20 volt a selejtezőszint, ami egy olyan eredmény, ami nem volt szabad, hogy gondot okozzon. De megmondom őszintén, azért nem felejtettem el teljesen, hogy régen mindig a selejtezőkkel gyűlt meg a bajom. Ezek a kudarcélmények, azért nem múltak el nyomtalanul. Ilyenkor ugye három kísérletünk van csak, ami azért nem olyan sok. Ha az elsőben rontasz, akkor a második már egy kicsit biztonságibb, és ha az valamiért nem elég jó, akkor már csak egy lökésed marad.

Úgyhogy én mindig úgy vagyok vele, hogy csak a selejtezetőn legyünk túl. Utána már lesz, ami lesz, megoldom a dolgot.

Meglöktem elsőre a szintet. Emlékszem, hogy a melegítésnél esett az eső. Ennek nem örültem, mert Rióban nem volt olyan jó a kör, mint mondjuk tavaly, a londoni vb-n. A selejtező után gyorsan összepakoltam, és siettem vissza a szállodába. Először pihentem, aludtam egy kicsit, előtte még megcsináltam ezt a meditációs programot, utána megebédeltünk, majd filmet néztünk az edzőmmel, Eperjesi Lászlóval. Ez fontos volt, hogy ne punnyadjak be nagyon. Egyébként nagyon kevés idő volt a döntő előtt, mert több, mint egy órát kellett buszozni a helyszínre. Ilyenkor nagyon időben el kell indulni, mert minden eshetőségre fel kell készülni. Ez azt jelentette, hogy nagyon hamar kinn voltunk a stadionban. Én jobban szeretem, ha szinte azonnal lökünk, miután kiérünk, nem bírom a várakozást. Persze van olyan is, aki meg kifejezetten szeret korán kimenni, elfetreng a masszőrpadon, vagy elbeszélget a többiekkel. Versenyzője válogatja.

A selejtező alapján azért már látni lehetett az erőviszonyokat. Sejteni lehetett például, hogy a kínai lány nincs olyan nagy formában, meg ugye több nagy esélyes kiesett már a selejtezőben. Érdekesen alakult tehát a döntő mezőnye. A bemelegítéskor nagyon jó fejek voltak a verseny szervezői, mert engedtek minket sokat lökni. Általában ez úgy megy, hogy kettőt, max. hármat lehet, utána hiába van még akár 20 perc is a versenyig, mindenképpen le kell ülni. Itt viszont teljesen kihasználhattuk a rendelkezésre álló időt. Ha van lehetőségem, én szeretek egyet-kettőt lökni helyből, aztán hármat-négyet forgásból. Először lazábban, utána párat kicsit keményebben.

Megkezdődött a döntő. A saját magamra való összpontosítás olyannyira sikerült, hogy az első három lökés után azt sem tudtam, hogy állok. Fogalmam sem volt arról, ki mit lökött. Mentem, löktem, felöltöztem, aztán leültem egy kicsit, ellazultam, átgondoltam a dolgokat. A lökés után közvetlenül mindig kiszaladok az edzőmhöz egy pillanatra, de ilyenkor már csak apróságokat tudunk megbeszélni. Ilyenkor már nem a technikára kell figyelni, csak át kell gondolni a lökést, aztán bemenni és megcsinálni.

Éreztem, hogy nagyon jó formában vagyok, és javítottam lökésről lökésre. De úgy igazán nem jött az a kimagasló, nagy lökés. A harmadik sorozat után holtversenyben álltam a harmadik-negyedik helyen a kínai lánnyal. Nagyjából ekkor realizálódott bennem, hogy ebből akár érem is lehet. Persze számoltunk rá, hogy a német lány is beletalálhat, meg ugye a kínai is, hisz 20 feletti egyéni csúcsa van mindkettőjüknek.

Aztán jött a negyedik lökés, amivel én kerültem a harmadik helyre, mint a jobb második legjobb eredmény birtokosa. Mert ugye ott bombáztam az összeset 19.39 környékén. Az ötödik lökésem nem sikerült különösebben jól technikailag, utána viszont jött a hatodik, ami 19.87-re repült. Hihetetlen érzés volt, hogy egyéni csúcs, országos csúcs, és az, hogy megint sikerült utolsóra nagyot löknöm.

Ekkor feljöttem a harmadik helyre, ami úgy volt harmadik, hogy tulajdonképpen holtversenyes második volt, csak rosszabb második legjobb eredménnyel szorultam hátrébb. De ezt ekkor még nem tudtam. Ezután nagyon hosszú másodpercek jöttek, és az izgalom, a körömrágás, hogy a kínai lány tud-e javítani vagy sem. Mikor az utolsó lökésénél a golyó elhagyta a kezét, már lehetett látni, hogy az nem lesz akkora, mint az enyém. Az azt követő percekben annyi érzelem sűrűsödött össze bennem, hogy leírni is nehéz.

Ott álltam úgy harmadikként, hogy egy hajszál választott el az ezüsttől, ami akkor majdnem, hogy rosszul is esett. Akkor nagyon elkezdtem szurkolni Michelle-nek (Carter), hogy legalább lökjön egy nagyobbat, dőljön el a dolog egyértelműen, és ne azonos eredménnyel legyek harmadik.

Ő utána fel is lökte magát az első helyre, így aztán iszonyú boldog voltam a bronzérmemmel.

Három-négy perc alatt rengeteg érzelem lejátszódott bennem. Aztán persze egyre inkább a boldogság lett úrrá rajtam, és örültem, hogy 16 évnyi kemény munka végre meghozta gyümölcsét. És bár nem a magyar himnusz szólt közben, én hihetetlenül boldogan álltam ott az eredményhirdetésnél. Hatalmas élmény volt átélni mindezt egy ekkora, telt házas stadionban.

Sokan nem hitték, hogy egy ilyen alacsony lány, mint én, képes lehet erre. De én bíztam magamban és a környezetem is bennem. Fizikálisan és mentálisan is folyamatosan fejlődtem, aminek köszönhetően teljesült az álmom, és felállhattam az olimpiai dobogóra.

forrás: Márton Anita facebook oldala

#súlylökés #shotput #atlétika #athletics #magyaratletika #bcsac #hosszabítás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>